Utazások 2017: Szarajevó

Szarajevó

2017. okt. 30. – nov. 3.

Okt. 30.

Hétfőn reggel a 6.52-es vonattal indultunk a reptérre. Mivel Timi egy kisbőröndöt vitt, én pedig egy utazótáskát, így biciklivel mentünk ki az állomásra. Elég erős szél fújt, de sütött a nap. Fél 10-re értünk Ferihegyre, ettünk, aztán biztonsági ellenőrzés. Kis késéssel, 11.50-kor szálltunk fel, felszállás közben a szél eléggé dobálta a gépet. Kb. 45 perc repülés után már le is szálltunk, a reptér gyönyörű helyen fekszik, egy völgyben, körülötte mindenütt hegyek. A reptérről busszal mentük be a városba, 2,5 Euro, vagyis 5 km (konvertibilis márka) volt a jegy. Próbáltunk retúrjegyet venni, de a sofőr egy szót sem beszélt angolul, így feladtuk. Kb. 30 perces volt az út, gyönyörű, monarchia-korabeli házakat is láttunk, de nagyon sok olyat is, amelyet még nem hoztak rendbe a háború után. A busz a központban, a városháza előtt tett le bennünket, innen néhány percre volt a szállásunk, a Nina panzió. A Sebilj nevű fából készült kúttól, ami a Bascarsija, vagyis a bazárnegyed központjában, a piactéren áll 1891-es építése óta, csak néhány lépést kellett megtennünk, (igaz, hegynek fel !!), és már ott is álltunk egy régi ház kapujában. Egy hölgy várt ránk, akivel németül és angolul is lehetett beszélgetni, megmutatta az apartmant, két szoba, egy fürdőszoba alkotja, a konyha viszont az apartmanon kívül volt, ezt a többi vendéggel együtt használhattuk, de az öt nap alatt egyszer sem találkoztunk senkivel, bár néha hallottuk őket. Lepakoltunk, aztán már indultunk is sétálni. A gyönyörű napsütésben rengeteg képet csináltunk, a város csodaszép a rengeteg minarettel, dzsámival, körben pedig a hegyek, színes lombú fákkal, csinos kis házakkal és rengeteg temetővel. Szinte minden domboldalon láttunk temetőt, vakító fehér, egyforma fejfákkal. Mindegyikben az ostrom áldozatai nyugszanak. Mint később megtudtuk, 1992 és 1996 között 1425 napig ostromolták a város a szerbek, orvlövészek lőttek az emberekre a környező dombokról, alig volt ivóvíz és élelem. Az ostrom alatt kb. 12.000 ember halt meg, ötvenezren megsérültek, nagy részük civil. Szarajevó egyébként a Dinári-hegységben fekszik, a város közepén kanyarog a Miljacka folyó, számos szép híd ível át rajta. A folyó mindössze 36 km hosszú, Ilidzánál belefolyik a Boszna folyóba. A város lakossága kb. 400.000 fő, ebben benne van számos előváros is, pl. Ilidza, ami önállóan is Bosznia 8. legnagyobb városa lenne. Szarajevót Európa Jeruzsálemének is nevezik, állítólag a világ egyetlen városa, ahol néhány száz méteren belül katolikus templom, ortodox templom, mecset és zsinagóga is található. A város neve a „saray” (palota) szóból származik. Oszmán hódítók alapították 1461-ben, a középkorban Európa legfejlettebb városai közé tartozott, 1984-ben pedig téli olimpiát is rendeztek itt. Fontos szerepet játszott a 20. század elejének történetében is, hiszen itt áll az hid is, aminek közelében lelőtték Ferenc Ferdinándot és a feleségét, Zsófiát, ez a merénylet volt a közvetlen oka az első világháború kitörésének. A híd neve Latinska cuprija, vagyis Latin-híd, csak gyalogos forgalom van rajta. 1514-ben épült, ez volt a város első, még ma is álló kőhídja. A merényletre egy emléktábla emlékeztet, a hídnál álló épület falán. Ebben az épületben egy múzeumot is berendeztek, kívül, a ház falán pedig fényképeket vetítenek a merényletről (angol feliratokkal). A hídról gyönyörű fotókat készítettünk a városról, a környező dombokról. Ezután bevettük magunkat a bazár rengetegébe. Millió ékszer, kendő, kávéskészletek, lámpák, mint az ezeregy éjszaka meséjében! Mivel közben lement a nap, kezdtünk nagyon fázni, ezért beültünk egy étterembe. Láttuk kiírva, hogy van csorba, azt kértünk, de kiderült, hogy a csorba itt egyszerűen azt jelenti: leves! Én csirkeragu-levest ettem, másodikként pedig klepe-t. Ez egy itteni specialitás, olyasmi, mint a ravioli, töltött tészta nagyon finom fokhagymás szósszal leöntve. Hozzá finom lepénykenyeret ettünk. Timi nyárson sült csirkefalatokat evett salátával és sült krumplival. Az árak elég alacsonyak, ketten együtt 14 km-et, vagyis 7 eurót fizettünk. A bazárban vettünk kürtős kalácsot is, itt trdelnik-nek hívják, mi a nutellával töltöttet választottuk. Finom volt (és főleg meleg!), de a nutella miatt nem volt egyszerű megenni. Aztán bevásároltunk a szállásunk melletti ABC-ben (a neve Konsum), vettünk ásványvizet, banánt és reggelire ayrant. Ez utóbbit még májusban, Bécsben szerettük meg, ez egy sós, vízzel hígított joghurtital. A szállásadónk javaslatára nem iszunk a csapvízből, azt fejtegette nagyon aranyosan, hogy nekik is megvannak a saját baktériumaik, nekünk is, inkább ne igyunk a csapvízből. A szobába érve először melegnek éreztük a hőmérsékletet, (kint repkedtek a mínuszok), de aztán egyre inkább éreztük, hogy kevés lesz az a kis olajradiátor, ami a két szoba között állt. Naplóírás, zuhanyozás (szerencsére volt forró víz, bár a fürdőszoba még a szobáknál is hidegebb volt), aztán 11 körül elaludtunk.

Okt. 31.

Elég korán felébredtünk, de mivel nem siettünk sehová, a szobában pedig elég hideg volt, ezért még lustálkodtunk kicsit a takaró alatt. Kint fagyott, -2 fok, de ragyogó napsütés fogadott bennünket, amikor végre elindultunk a városba. Első utunk a Gazi Husrev-Beg mecsetjébe vezetett. Előző este már láttuk, ahogy helyi férfiak jönnek ki valószínűleg ima után, és veszik fel egymás után a cipőjüket. Most mi is bementünk, nekünk is le kellett venni a cipőt, bent természetesen mindenütt szőnyegeken jártunk. A hajunkat is el kellett takarni, szerencsére volt nálunk kendő, azt a fejünkre borítottuk. Nagyon szép az épület, egy nagy négyzet alaprajzú helyiségből áll, nagyon sok az ablak, így rengeteg fény jön be kintről. Mindenütt rózsafüzérhez hasonló tárgyakat láttunk, valószínűleg ők is ezen számolják az imákat. Maga az épület 1531-ben épült, ez Bosznia legnagyobb iszlám épülete. Mellette persze az elmaradhatatlan minaret, ahonnan naponta többször is hallottuk a müezzint. Láttuk a virtuális mosdót is, külön a nőknek, külön a férfiaknak. Ezután végigsétáltunk a Miljacka partján, szép monarchia-hangulatú épületeket láttunk, a nagy részük szépen restaurálva, rendbe hozva, de néhányon még látszottak a lövésnyomok. Láttuk a főposta épületét, a zsinagógát, az egyetem jogi karának épületébe be is mentünk. Éppen tanítás volt, hemzsegett a lépcsőház a diákoktól. Kimentünk az erkélyre, végigmentünk néhány folyosón, benéztünk a mellékhelyiségekbe is, jól sejtettük, guggolós WC volt mindenütt. Az épülettől nem messze áll a Festina lente, egy furcsa, csavart formájú híd, a túlparton pedig a Szépművészeti Akadémia zöld kupolájával. Ezután átmentünk a Miljacka másik partjára, és néhány kormányzati épület (és persze további dzsámik és minaretek) után megérkeztünk a főutcára a Marsala Tito-ra. Ez már egy modernebb része a városnak, teljesen nagyvárosias, üveg és beton épületek váltakoznak századfordulós házakkal. Bementünk egy plázába, ott egy önkiszolgáló étteremben megebédeltünk. Itt is próbáltunk helyi specialitásokat választani, én például egy zöldséges rakottast ettem, Timi pedig valamilyen szószos húst. Viszont amikor megláttuk a „madarska corba” feliratot, nem tudtuk legyőzni a kíváncsiságunkat, és kértünk a „magyar levesből”. Nagyon finom volt, olyasmi, mint a gulyásleves, rengeteg nokedlivel. Hazafelé még megnéztünk egy aranyos óvodát, a bejárata olyan volt, mint egy fa, a ház falát virágok és gombák díszítették. Bementünk a szerb ortodox templomba is, sajnos fényképezni nem tudtunk, pedig nagyon szép volt. Innen nem messze áll a katolikus katedrális, előtte ll. János Pál pápa szobra, aki 1997-ben látogatott el Szarajevóba. A város katolikus közössége egyébként egy Dubrovnik-ból származó kereskedőkolónia leszármazottai, vagyis főleg horvátok, ők alkotják a lakosság 7,5 %-át. (77 % bosnyák, 12 % szerb.) Egy utcai árustól vettünk gránátalma-levet, ott előttünk facsarták ki, így biztosan friss és 100 %-os volt. Egy félórára hazamentünk pihenni (és melegedni), aztán újra nekiindultunk. A Kovaci-utcán felmentünk a hegyre, láttunk egy régi, elhagyatott temetőt, „turbánfejű” sírkövekkel, aztán pedig egy óriási temetőt, ahol csak az ostrom áldozatai nyugszanak. Egy kupolás emlékhely is állt a közepén, egy félhold alakú medencével. Innen egy lépcsővel kombinált ösvény vezetett fel a hegy tetejére, a Sárga erődhöz (Zuta tabija), vagyis egy bástyához, ahonnan nagyon szép volt a kilátás a városra, kár, hogy közben teljesen besötétedett. Egy másik utcán sétáltunk haza, ahol még egy favázas házat is láttunk! Hazamentünk melegedni, de fél nyolckor már megint a bazárban voltunk, megkóstoltuk a bureket, amiről kiderült, hogy nem az, aminek mi gondoltuk, a bosnyákok csak azt a tésztát hívják bureknek, amit hússal töltenek meg, az ugyanolyan alakú, de más töltelékű tésztáknak mindnek más a neve. Mi sajtosat és tököset ettünk (ez utóbbiról az angol leírás alapján azt gondoltuk, hogy sütőtökös), nekem nagyon ízlett, de Hédinek és Timinek nem annyira. Ahhoz képest, hogy leveles tésztából készült, meglepően puha volt. Vettem néhány képeslapot és egy könyvet Boszniáról, amit este el is olvastam.

Nov. 1.

Szerdán reggel hatkor keltünk (-4 fok volt kint!!), hétkor már a villamosmegállóban voltunk, a 3-as villamossal elmentünk a Tecnicka skola megállóig, innen néhány perces sétáltunk a buszállomásig. Közben láttuk az amerikai nagykövetség szigorúan őrzött épületét (az egész út során csak itt láttunk fegyveres őröket, pedig a nyáron Franciaországban minden vasútállomáson, és az utcán is sokszor találkoztunk gépfegyveres katonákkal), valamint az Avaz-tornyot, ahonnan állítólag nagyon szép a kilátás a városra, de mi nem mentünk fel. A buszállomáson egy pékségben vettünk friss (még meleg) péksütit az útra, szerencsére megúsztuk a peronpénzt, mert éppen nem volt ott az őr, pedig itt fizetni kell azért is, hogy kimenjünk a peronra, ahonnan a buszok indulnak. 8.15-kor indult a buszunk, Mostar felé, állítólag Európa egyik legszebb útvonala vezet végig a hegyek között, a Neretva völgyében. Tényleg szép volt, végig sütött a nap, sokszor egészen közel ment az út a folyóhoz, máskor egészen magasan, a hegyoldalban, szédítő szerpentineket megmászva haladtunk. Végig az út mellett futott a vasút is, rengeteg viaduktot láttunk, volt, hogy néhány száz méteren belül négyet is. Útközben megálltunk 10 percre Konjic-ban, ez egy aránylag nagy város, egy szép híddal a Neretván. 10.50-kor értünk Mostar-ba, megkerestük, honnan indul a busz Blagaj-ba, és 11-kor már a 10-es buszon ültünk. Kb. félórás utazás után értünk Blagaj-ba, egy kis községbe, megkérdeztük, honnan és mikor indul vissza a busz (a sofőr szerint egykor, kettőkor és négykor), megnéztünk egy emlékszobát a háború áldozatainak fotóival, aztán kb. 700 métert megtéve megérkeztünk a dervis kolostorhoz. 1520 körül építették, azóta többször átépítették, renoválták. Itt is le kellett venni a cipőt, felvenni egy fejkendőt (ha valakinek nem volt, az ajtóban adtak). A házat teljesen körbe lehetett járni, megnéztük a szobákat, alig volt bennük bútor, csak szőnyegek, imakönyvek, bár láttunk egy beépített szekrényt is. Közvetlenül a kolostor épülete mellett, egy hatalmas sziklafal alatt van a Buna folyó forrása. Gyönyörű zöld színű a víz, állítólag tele van pisztránggal, amit a folyó melletti vendéglőkben meg is lehet kóstolni. A kolostor boltjában vettünk Timinek egy csodaszép mécsestartót, én pedig vettem egy szép albumot, amiben végre nem angolul, hanem németül volt a kísérőszöveg. Végignéztük a bazársort, Hédi vett egy szép furulyát Petinek. Aztán visszasétáltunk a buszmegállóhoz, egy padon megettük a reggel vásárolt ennivalót, aztán vártuk a kétórás buszt. Aztán a félhármast. Aztán a hármast. De egyik sem jött. Végül stoppoltunk, szinte azonnal meg is állt egy autó, a sofőr közölte, hogy 10 márkáért bevisz bennünket Mostarba. Elfogadtuk az ajánlatot. Kb. 10 perc alatt beértünk, ráadásul a Stari most, vagyis az Öreg-híd közelében tett ki bennünket. Lefényképeztük a hidat minden oldalról, aztán szűk kis sikátorokon keresztül, amelyeket kis üzletek szegélyeztek, fel is mentünk a 27 méter magas hídra, amely 1566-ban épült, 1903-ban Csontváry is megörökítette, de 1993-ban a horvátok felrobbantották. A híd elemeit magyar búvárok emelték ki a Neretvából, eredetileg azt tervezték, hogy ezekből az elemekből építik újjá a hidat, de később inkább az eredeti kőbányából hoztak ugyanolyan köveket, és azokból emeltek új hidat, az eredeti technikával. 2004-ben az Öreg-hidat az UNESCO felvette a világörökségi listára. A híd történetéről az egyik parton lévő bástyában kiállítást is meg lehet nézni. A hídról állítólag (némi készpénz ellenében) vállalkozó kedvű helyi fiatalok beugranak a folyóba, mi nem láttunk ilyet, de a híd korlátján száradtak fürdőnadrágok és neoprén ruhák, így valószínű aznap is ugráltak a fiatalok, csak mi maradtunk le a látványról. Ezután végigjártuk a bazárokat, sétáltunk a városban, itt sokkal több rossz állapotú házat láttunk, mint Szarajevóban. A főutcán találtunk egy bosnyák fogásokat kínáló éttermet, ahol vettünk egy mix-tálat, vagyis azt kértük a barátságos pincérlánytól, hogy mindenből tegyen a tányérra egy kis kóstolót. Így aztán ettünk töltött paprikát, töltött hagymát, töltött káposztát, különféle húsokból készült gulyást, zöldséges ragut, többféle köretet, például spenótos rizst. Ettünk egy gyuvecs nevű ételt is, megbeszéltük a pincérlánnyal, hogy ez olyan, mint nálunk a lecsó. A helyi postán pénzt váltottunk, először kicsit bonyolultnak tűnt, nem akarták felismerni az új tízezresemet (nekik a régi volt meg fénymásolva), de aztán kiderült, hogy kártyával is lehet fizetni. Sokkal jobban váltották a márkát, mint otthon a Tesco-ban! Visszasétáltunk a buszállomásra, 18.15-kor indult a buszunk vissza Szarajevóba. Addigra már teljesen besötétedett, de így is szép volt az út visszafelé, sokszor megcsillant a fény a Neretván. Kilenc előtt értünk be a városba, hamarabb leszálltunk, mert megláttuk, hogy éppen ott volt egy villamosmegálló, így gyorsan hazaértünk. Bevásároltunk a kisboltban, aztán levegőztünk egy kicsit a teraszon (borzasztó meleg volt a buszon!), és 11 körül lefeküdtünk.

Nov. 2.

Sokáig aludtunk, negyed 10 körül indultunk sétálni. Ezúttal egy másik hegyre másztunk fel, onnan akartuk megcsodálni a kilátást. Meredek utcákon jártunk, el sem tudtuk képzelni, hogy lehet itt télen közlekedni. Láttunk régi, elhanyagolt házakat, de egészen új, modern lakóparkokat is. A hegyoldalban futott egy főút is, amellett mentünk végig, klassz volt a kilátás a városra. Egy másik utcán mentünk le a folyóhoz, pont a posta épületével szemben értünk le. Be is mentünk a postára, (Hédi feladott egy képeslapot), nagyon szép volt az épület belülről is. Ezután felszálltunk a 3-as villamosra, és kimentünk Ilidza-ba. Ilidza tulajdonképpen Szarajevó elővárosának számít, bár kb. 50.000 lakosával önállóan is Bosznia hetedik legnépesebb városa. Elődjét az oszmán időkben alapították, a város neve meleg forrást jelent. A monarchia idején fürdővárossá fejlődött, termálvizére turizmus épült, óriási szállodákat húztak fel. Itt áll a Bosna nevű szálloda is, ahol Ferenc Ferdinánd a merénylet előtt megszállt. Ilidza központja egyébként nem túl romantikus, egy forgalmas budapesti térre emlékeztet. Innen egy kiadós sétával jutottunk el a zöldövezetbe, ahol a fürdő épületei és a szállodák találhatók. Itt kezdődik az a 3, 5 km hosszú sétány, amelyet gesztenye- és platánfák szegélyeznek. Végigsétáltunk rajta, a végén találtunk egy bekerített parkot, ahol belépődíj ellenében gyönyörű patakokat, tavakat, sétányokat láttunk, hattyúk és vadkacsák mindenütt, valamint egy szép vízesés. Állítólag itt van a Bosna folyó forrása. Nem messze innen van egy római híd is, de azt már nem néztük meg. Visszafelé a sétányon lovas-fogattal mentünk, a kocsis (angolul!!) rengeteg érdekes dolgot mesélt a háborúról, az alagútról, amin keresztül az ostrom alatt ivóvízhez, élelmiszerhez és fegyverhez jutottak a város lakói, a téli olimpiáról. Mesélt arról is, kik laknak a sétány mentén álló villákban, bár a legtöbb most kiadó. Az egyikben például Kirk Douglas lakott a téli olimpia ideje alatt, néhány pedig nagykövetségként működött. Visszasétáltunk a központba, ettünk egy gyorsétteremben (nagyon olcsón, nagyon finomat), aztán visszavillamosoztunk a városba. Bevásároltunk, lepakoltunk a szobában, aztán este újra sétálni indultunk. Először próbáltuk megkeresni, hogy honnan indul a reptéri busz, de nem találtunk semmilyen táblát. A városháza előtt egy kedves (és angolul tökéletesen beszélő) fiatalember azt ajánlotta, hogy menjünk inkább trolival a reptérre. Meg is kerestük a trolimegállót (pont a Latin-híd közelében van), aztán még sétáltunk a bazárban, de lassan minden bezárt, így hazamentünk.

Nov. 3.

Reggel sokáig aludtunk, ráérősen összecsomagoltunk, a kulcsot a konyhaasztalra tettük, aztán hazaindultunk. Útközben bementünk a városházára, bár csak az előcsarnokig jutottunk, mert a belépőt már nem akartuk kifizetni, a múzeumra, meg a sok teremre most nem lett volna időnk. Ezután trolival kimentünk Dobrinja-ba, innen pedig gyalog (egy lakótelepen keresztül) a repülőtérre. 13.10-kor felszálltunk, 1 óra múlva már Budapesten voltunk. A négyórás vonattal hazajöttünk, fél hétkor már a lakásban voltunk.

Okt. 30.